A trauma és a misztikus tapasztalat közötti fenomenológiai hasonlóságok felderítése
„A kozmikus szeretet teljesen könyörtelen és nagyon közömbös. megtanítja a leckéit, ha tetszik, ha nem. ” ~ John C. Lilly
Talán első pillantásra úgy tűnik, nincs semmi fenomenológiailag hasonló a traumatikus és misztikus élményekben. Az előbbiek hajlamosak a mélyen felkavaróktól a katasztrofálisig terjedő skálán mozogni, katalizálni az ismétlődő szenvedést, és hosszú ideig debilizálni a tapasztalót. Ez utóbbiakat gyakran csupa napsütésnek és szivárványnak tartják, a boldogság hullámai fodrozódnak ki az egységes epicentrumból, amelynek a tapasztaló is része.
Noha nem becsülöm le ezeknek a tapasztalatoknak az igazságát vagy azt a valóságot, hogy sokak számára a trauma és a misztikus élmény két különböző szál, és a kettő soha nem találkozik egymással, ez az esszé az ellenkező állítás rövid feltárása: nevezetesen, hogy a trauma és a misztikus a tapasztalatok fenomenológiailag hasonlóak, ha nem azonosak. Nem akarom azt állítani, hogy minden trauma misztikus, és azt sem, hogy a misztikus élmény mindig traumatikus; és nem is célom kifejezni a misztikus tapasztalat fontosságát a traumák kezelésében (bár egyre több bizonyíték támasztja alá ezt az állítást). Csak azt remélem, hogy feltárom, hogy amikor megnézzük, hogy pontosan mi is alkotja az ébredés misztikus pillanatát, akkor annak megélt tapasztalata körülbelül olyan távol lehet a napsütéstől és a szivárványtól, amennyire csak lehet; maga a megélttapasztalat traumatikus lehet.
Kezdésként nézzük meg, mi minősül traumatikus élménynek. A Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv 5 (DSM-5) szerint a traumatikus esemény magában foglalja a „a halált, súlyos sérülést, szexualis erőszakot vagy ezek fenyegetettségét”,” akár önmagával vagy akár egy szeretett személlyel kapcsolatban és szükségszerűen számos olyan tünet követi, amelyek kiterjednek a viselkedési, pszichológiai, érzelmi és társadalmi működésre.1 Azt mondhatjuk, hogy trauma bármi, ami a tapasztalót átmenetileg tehetetlenné teszi egy valós vagy vélt fenyegetéssel szemben.A traumatikus elmenyek utózöngéi azok a tünetek, melyek összességét poszttraumás stressz szindrómaként (PTSD) vagy akut stressz szindrómaként (ASD) azonosítjuk. Ezeket a válaszokat fiziológiailag, társadalmilag, pszichológiailag és teológiailag vagy lelkileg lehet feltárni.
Ahhoz, hogy megértsük a traumákra adott válaszokat az élettan szintjén, térjünk rá Peter Levine, PhD, neves traumatológus, a Somatic ExperiencingTM innovatív traumakezelési módszer alapítójának kutatására. Levine szerint „a traumatikus élmények nagyrészt primitív válaszok eredményei”2, ami azt jelenti, hogy a traumát követően az emberek által tapasztalt tünetek a test természetes, evolúciós célú fiziológiai reakciói következtében jönnek létre. Válaszul valami elsöprő erejű fenyegetésre, a test harcolni fog, menekülni vagy lefagyni. Lényegében, ha bármely állat, ember, vagy bármi más elsöprő fenyegetéssel találkozik, a halál elkerülése érdekében, mint védelmi mechanizmust, ösztönösen bekapcsolja ezen válaszok egyikét. Amikor a támadás alatt álló test, nem képes megtapasztalni a természetes ösztönös választ egészen a befejezésig, a találkozás hatása elakadhat. Levine szavaival élve: „a trauma erősen aktivált, hiányos biológiai válasz a fenyegetésre, időben lefagyva.”2
A „harc, menekülés vagy lefagyás” fogalma, amelyre fentebb utaltam, ismerős lehet néhány olvasó számára. Ezek azok a primitív válaszok, amelyekről Levine beszél. A negyedik választ – „önalávetés” – szintén nemrég figyelték meg, és most vizsgálják a traumatológusok. Küzdeni annyit jelent, mint felkészülni, és talán sikeresen végrehajtani egy ellentámadást a fenyegetésekkel szemben. Menekülni annyit jelent, mint elfutni a támadás elől, megfagyni annyit jelent, mint átmenetileg lebénulni (mint a szarvas a fényszóróval szemben), és önalávetés annyit jelent, mint öntudatlanul megfelelni a támadónak, a szimpátiáért vagy a biztonságos átjutásért (például Stockholm-szindróma). A vadonban, amikor egy állat teste ezen válaszok egyikét adja, az állat a fenyegetés elmúltával természetesen vezeti le a válasz hatalmas energetikai hatását. Teszi ezt úgy, hogy remeg vagy reszket, hangot ad ki, vagy más módon „vezeti le” fizikai energiájá
A fiziológiai válaszon túl a trauma érzelmileg, pszichológiailag és lelkileg is hatással van ránk. Donald Winnicott szerint, aki úttörőnek számít a gyermekpszichológia területén, a trauma megfosztja a tapasztalót szubjektív mindenhatóságától, vagyis az észlelt hatalmázól és autonómiájától, ami miatt átmenetileg képtelen foglalkozni a körülötte lévő világgal. Ez az identitás szélsőséges megrendülésének tűnhet, mivel megkérdőjelezi az ember azon percepcióját hogy ura a saját éltének.t3. Szubjektív „én” nélkül hiányzik a „rajtam” kívüli világgal való kapcsolattartáshoz szükséges eszköztár.Ez ahhoz vezet, amit Heinz Kohut „szétesési szorongásnak”4 nevezett, vagy Dr. Donald Kalsched jungi elemző szavaival élve: „megnevezhetetlen félelem, amely a koherens énbe vetett hitből való kiábrándultsággal fenyeget.”5 A koherens én hiánya azt eredményezi, hogy csökken az a képessége az egyénnek, hogy szimbolikus értelmet nyújtson az élet eseményeinek, mivel a külső események értelme ezeknek az eseményeknek a belső világához való viszonyából következik, és fordítva. A trauma ideiglenesen felfüggesztheti az ember azon képességét, hogy kapcsolódni tudjon a belső tapasztalatokhoz, vagy hidat építsen belülről kívülre, ezáltal felszámolva az értelmezés, a belátás, az együttérzés és a transzcendencia lehetőségét. Ily módon a traumának messzemenő pszichológiai következményei vannak.
Összegezve, trauma bármi, ami – vélt vagy valós módon – szembesít bennünket sebezhetőségünkkel és a halállal. A kiesés az említett tapasztalatokból, gyakran tarthatatlan elhatárolódás önmagától, annak az érzése, hogy az egyén elvesztette identitását, megmagyarázhatatlanul, kényelmetlenül és gyakran erőszakosan legyőzik a reakciós impulzusok, annak a képességnek a mély elvesztése, hogy valaki képes értelmet találni, amit gyakori kaotikus betörések és fájdalmas szomatikus tünetek kísérnek, látszólag ok nélkül.
A jelenlegi pszichedelikus reneszánsz eredményeként új ismeretelméleteket, ontológiákat és fenomenológiákat szereztünk a misztikus élmények megértéséhez és tanulmányozásához. És ez nem is történhetne ennél alkalmasabb időpontban, mert ebben a hipermodern világban, amely normalizálja az önmagunktól, a másoktól és a természettől való elszakadást, közösen viseljük a spiritulitás csődjének és az értelem hiányának kórját. Azonban annak ellenére, hogy a pszichedelikumok hasznosak voltak abban, hogy ablakot nyitottak a misztikus élményekhez, sok minden, amit ezekről az állapotokról tudunk, a teológia, az antropológia és a pszichológia területéről származik, messze megelőzve ezt a pszichedelikus reneszánszt. A misztikus tapasztalat egyike a kevés nem szokványos tudatállapotnak (NOSC; némelyek megváltozott tudatállapotoknak vagy ASC-knek is nevezik, különösen akkor, ha a tudatváltás egy külső anyag bevitele miatt következik be), ide tartoznak továbbá a flow állapotok, a meditatív vagy szemlélődő állapotok és a pszichedelikus állapotok (innen a pszichedelikus reneszánsz hatására megújult érdeklődés irántuk).
Az NOSC-ket az okozza, amit Mircea Eliade vallástudós „szent technológiának” nevez6, vagyis a transz-indukáló technikákat, amelyeket a sámán kultúrák világszerte használnak a létezés spirituális dimenziójával való kapcsolatteremtéshez: eksztatikus állapotok, közösség a transzperszonális birodalmakkal és az alvilági utazás. Ezek a technológiák többek között a táncot, a dobolást, a kántálást, a böjtöt, a rituálét és a növényi orvosságok fogyasztását jelentik. Míg a misztikus élmények egyik jellemzője a kimondhatatlanságuk (a beszéd időnként meglehetősen összetetté válik), ennek az esszének a célja, hogy csatlakozzak olyan személyekhez, mint Henri Bergson, Aldous Huxley, William James, Jeffrey Kripal, Carl Jung, Houston Smith és még sokan mások a „redukciós szelep” elméletének bemutatásakor: vagyis az az elképzelés, hogy az agy domináns funkciója a kibővített tudathoz való hozzáférés korlátozása. Ezen teoretikusok szerint, az Eliade által felvázolt szent technológiák hatékonyan csökkenthetik ezt a szabályozószelepet az agyban, feltárva a szelep mögötti elsődleges valóságot. Ez azt jelenti, hogy az NOSC nem okoz misztikus állapotot, mint ahogy a rádiócsatorna sem okozza a frekvenciát, amit felvesz. Más szóval, a misztikus élmény valami eltávolításának függvényében jön létre, nem pedig egy másik hozzáadása miatt. Ezt a „dolgot”, amely hajlamos a gyanútlan eltávolításra, „egónak” nevezhetjük, bár úgy gondolom, hogy ez egy kicsit túl racionalista és redukcionista ahhoz, hogy teljes történet legyen.
Ezen elmélet szerint az a priori „azonnali fényesség”,7 „Nagy Tudat”,8 vagy „kozmikus rend”9 alárendeli a normális ébrenléti tudatot, amelytől rendszeresen eltilt minket az agy normál vagy „alapértelmezett” nyugalmi állapota. A misztikus találkozás során megpillanthatjuk ezt a tágabb valóságot, amely nagyon is megkérdőjelezheti az összes korábbi racionális hitünket arról, hogy mi a valóság és mi nem.
Bergson elmélete szerint ennek a „redukciós szelepnek” az a feladata, hogy minden pillanatban korlátozza a tudatos hozzáférést a valóság összekapcsolt hálójához, nehogy eluralkodjon rajtunk a potenciálisan értelmes összeköttetések folyton jelenlévő áradata, amely spirálisan, szövésben, táncban és kitérésben vesz körül minket.
Az idegtudósok, akik a pszichedelikumok agyra gyakorolt hatását tanulmányozzák, azt feltételezik, hogy az agyi régiók hálózata, amelyet Default Mode Network-nek (DMN) neveznek, korrelálhat Bergson nagyon hasonló redukciós szelepével, mivel ezek az idegsejtek aktívnak és megosztottnak tűnnek az információ megosztásban, miközben az agy minden mástól el van választva.10 A DMN az agy funkcionálisan összekapcsolt régióinak gyűjteménye, amelyek részt vesznek az önreferenciális információk feldolgozásában, és úgy gondolják, hogy együttesen egyfajta mögöttes identitásgenerátorként működnek.11 Ez az agyhálózat akkor is aktívnak tűnik, amikor az elme bolyong, amint azt az agyi vizsgálatok is bizonyítják, amelyek azt mutatják, hogy a meditatív állapotban (nem bolyongó) lévő embereknek kisebb a DMN akitivitása.12 Lehetséges, hogy ez az alapértelmezett működés tartja az ember tudatát elkötelezve az „én” kijelentése mellett, amely szükségszerűen korlátozott, sokkal kisebb, mint a mögöttes valóság. Misztikus tapasztalat során, akár pszichedelikus, akár más jellegű, úgy tűnik, hogy az egyik fő neurológiai változás az, hogy a DMN hatását átmenetileg elnyomják. Ez az „átmeneti hipofrontalitás” állapotát idézi elő13, ami olyan érzés lehet, mintha az elmét már nem vakítaná el a személyazonosság és az „észlelési ajtók” nyitva lennének.
A misztikus élmény, függetlenül attól, hogy milyen átalakítási technológiát alkalmaznak az említett tapasztalatok kiváltására, rendelkezik bizonyos egyetemes tulajdonságokkal, amint azt Walter Stace felvázolja. Ide tartoznak olyan dolgok, mint a kimondhatatlanság és az ellentmondásosság, az egységesség érzése, és egy létfontosságú gnózis vagy noetikus tulajdonság, amely úgy tűnik, átitatja a tapasztalót egy mélyebb igazság érzésével.
A jelenlegi kutatás azt sugallja, hogy a pszichedelikus misztikus találkozás, tartós pozitív változásokat eredményezhet olyan személyek életében, akik kábítószerrel való visszaélésben, életvégi szorongásban vagy poszttraumás stresszzavarban szenvednek. Ezek a változások magukban foglalhatják a nagyobb nyitottságot és mentális jólétet, valamint a drogokra, alkoholra vagy más kényszeres negatív megküzdési mintákra való támaszkodás csökkenését.
Bár a misztikus élmények leírása és az azt követő pozitív változások nagyon kívánatosnak hangzanak, szeretném feltárni a misztika nyílt titkát; nevezetesen, hogy az ilyen misztikus kinyilatkoztatások felé vezető első állomás gyakran terror, rettegés, félelem, pánik és kiábrándultság lehet. Stanislav Grof pszichiáter, miután LSD pszichoterápiás üléseinek ezreit ülte végig több száz emberrel, felvázolta a horror ezen különleges ízének jellegét, amit „perinatális élménynek” nevez, egy keretrendszert, amelyet a neves pszichológus Otto Rank klasszikusa, A születés traumája című munkájának értelmezésével hozott létre. Grof szerint a perinatális tapasztalatok „a magzati létezéssel, a biológiai születéssel, a fizikai fájdalommal, a betegségekkel, az öregedéssel, a haldoklással és a halállal kapcsolatos problémákra összpontosítanak.”16 Grof elmélete szerint az LSD pszichoterápiás ülése során az egyén szembesülhet önmagává válásának zsigeri, pszichológiai emlékével – vagyis a születés traumájával. Grof szerint, ez a konfrontáció nagyon valódi érzelmi, pszichológiai és lelki fájdalmat okozhat.
Grof ennek a tapasztalatnak a pontos szakaszait vázolja fel négy különböző mátrixban, az úgynevezett Basic Perinatal Matrices (BPM). Általánosságban elmondható, hogy Grof elmélete mögött meghúzódó általános indoklás, hogy miért érezhetők ilyen mélyen életveszélyesnek ezek a perinatális tapasztalatok, hogy ezek tükrözik az újszülött születés közbeni tapasztalatait; nevezetesen azt a hihetetlen megrázkódtatást, amelyet a csecsemő tapasztal, amikor termékeny, sötét, (ideális esetben) tápláló méhbe van zárva, majd meglehetősen hirtelen, és sok választási lehetőség nélkül kiszorítják az említett méhből fájdalmas nyomások sorozatával , vegyileg idegen fájdalmak közepette”. Az anya és a csecsemő is gyötrelmesnek érzi a szülést. Az anya azonban előrelátással van felfegyverkezve. A csecsemőnek fogalma sincs arról, hogy mi történik vele, ezért számára a születés olyan, mint a halál. Grof megjegyezte, hogy azoknak az egyéneknek, akik egy pszichedelikus élmény során perinatális mátrixot tapasztalnak, ezt a születési folyamatot gyakran összefoglalják egy látszólagos halál-újjászületés élményben, hasonlóan ahhoz, amit tényleges születésük során éltek át. A BPM-ek tapasztalatai a beszorulás vagy a fulladás elsöprő érzésétől függenek; borzalmas víziók a pokol birodalmairól és rémálom-tájakról; az üresség rendíthetetlen ragaszkodása, amely szüntelenül kérdéseket vet fel az élet értelméről; és egy végtelennek tűnő élmény „ennek soha nem lesz vége”. Grof megjegyzi azt is, hogy a legtöbb ember számára a megrázóan sötét élményekből való megszabadulást gyakran ragyogásként, transzcendenciaként vagy ragyogó, leírhatatlan boldogságként élik meg. Más szóval, a klasszikus, kívánatos misztikus élményként. Az a sötétség, degradáció és mély félelem, aminek Grof tanúja volt több ezer pszichedelikus pszichoterápiás ülésén, nem újkeletű. Számos hagyományból származó misztikus ír a megadás fájdalmáról, az istenivel való találkozás félelméről,17 vagy arról a rendkívüli összetörtségről, amelynek meg kell történnie ahhoz, hogy megtisztítsa az elmét az illúziótól. Ennek a tapasztalatnak talán a leghíresebb beszámolója a keresztény misztikustól, Keresztes Szent Jánostól származik, aki fáradságos világossággal részletezi saját identitásvesztését/isteni felfedezését „A lélek sötét éjszakája” című könyvében. Valójában ezt a kifejezést ma már elég gyakran használják arra a szükséges sötét időszakra, amely sok, egyéni spirituális utazás során előfordul.
Prof. Christopher Bache, a Youngstown Állami Egyetem vallástudományi professzora, az „LSD és az univerzum elméje” szerzője írt egy tanulmányt, amely összehasonlította Grof BPM -jét, a „Lélek sötét éjszakájával”. Ez a cikk részletezi Jánosnak, a via negativáról szóló beszámolójának tisztító aspektusát (vagyis azt a negatív utat vagy leválasztási módot, hogy hogyan szabadul meg mindentől, ami önmaga és Isten között áll, és megtisztul a hamisságtól), valamint Grof leírását a pokol birodalmaival való szembesülésről, amelyet több száz beteg tapasztalt. Sorról sorra, akár Grof beszámolója a perinatális tapasztalatokról, akár János fájdalmas bizonyságtétele a Sötét Éjszakában töltött évekről, úgy tűnik, hogy ezek az élmények alapvető fenomenológiai hasonlóságokkal rendelkeznek. Bache professzor azt állítja, hogy talán éppen az összes hamisság megtisztítása (vagyis az elkülönült énbe vetett hit, az illúzió) – amit Stanislav Grof és Keresztes János is tárgyalt – vezet a misztikus találkozáshoz, és ezt írja: „erre a radikális megtisztulásra azért van szükség, mert ha valaki Isten akar lenni, el kell távolítania önmagában mindent, ami Istentől eltér. ”18 Felidézve az agyon belüli „redukciós szelep” mechanizmus fent említett elméletét, elkezdhetjük teoretizálni, hogy mi történhet egy misztikus élmény során. Lehetséges, hogy a felépített én valamiféle megtisztításával, az elme határoló redukciós szelepének elvonásával, a perinatális tapasztalatok során, tulajdonképpen valami nagyobbat mutatnak meg, ami eleve létezik az identitás fátyla mögött?
Állítom, hogy ez a megtisztulási folyamat, akár LSD pszichoterápiás kontextusban à la Grof módra, akár a via negativa à la Keresztes János útján járva, akár bármilyen más gyakorlatot követve, amely miatt valaki megkérdőjelezi a különállóság racionális meggyőződését vagy a bevésődött identitásfogalmakat, szubjektíven és objektíven traumatikus, à la Levine. Ennek az állításnak a feltárásához vizsgáljuk meg, hogy a misztikus élmények hogyan tekinthetők traumatikusnak. Először is hadd mutassam be, egy híres német filozófus és teológus, Rudolph Ottó fogalmát. Otto szerint az istenivel való találkozás, vagyis azzal a magától értetődő kimondhatatlan esszenciával, amelyről a fent említettek beszélnek (például János „azonnali fényessége” stb.), mindig tartalmaz valamit a misztérium tremendumból, vagy az óriási, félelmetes és rettegést keltő rejtélyből.
Otto szerint ez a fajta találkozás, az identitás vagy az ego szemszögéből életveszélyesnek tűnik, ezt a pontot a földet megrázó félelem de facto létezésének pontján keresztül tárja föl, amikor az ember az isteni jelenlétében találja magát.17 Ez a fenyegetés az életre, hasonlít a traumatikus élmény során érzett életveszélyhez. A misztikus tapasztalatok is megváltoztathatják az életet, amint azt a korábban említett kutatások némelyike világosan mutatja.19 Az istenivel való misztikus találkozás, amely Ottó szerint nem kevés rettegést tartalmaz, katalizáló hatással lehet az életmódváltásra, inspirálhatja az embert arra, hogy teljesebben vegyen részt életének megalkotásában, és forradalmasítja az értelem érzését az ember pszichéjében.17 Ez a fajta megváltoztatása az életnek, hasonló a traumatikus élmény után tapasztalt változáshoz, csak ez a fajta váltás szubjektíve sokkal jobb.
Továbbá a misztikus élmények csakúgy, mint a traumák, megkérdőjelezik az akarat fogalmát, mint amikor megsértették a szubjektív mindenhatóságot, amiről Winnicott beszél, és az ember önálló cselekvési képessége megszakad, vagy amikor, mint Keresztelő János írja, az ember szándékos cselekedeteit látszólag meghiúsítja valami, amit isteni beavatkozásként él meg. Mindkettő hatással lehet arra, hogy elidegenedik a korábbi hobbiktól, társadalmi köröktől és viselkedési mintáktól. Mindkettő óriási kihívást jelent a korábban fennálló világnézetnek, kulturális normáknak és az önérzetnek. Végül mindkettő szomatikus terhelést hordoz, akár a korábbi hatások befagyott energiájából, akár a korábbi hatások lerakása, alóluk való felszabaduláson keresztül. Ily módon Keresztes János Sötét Éjszakája fenomenológiailag hasonlít azokra a Grof által körvonalazott perinatális élményekre, amiket az LSD-pszichoterápiás ülések során átélhet valaki, azt indítványozom tehát, hogy az istenivel való személyes találkozás (élménye), hasonlatos a traumához (a trauma élményéhez).
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne üdvözöljük empátiával az istenit, ha kopogtat. Ha az elme redukáló szelepe eléggé le van csökkentve ahhoz, hogy a közvetlen élmény „azonnali fényessége” átjárja az ember tudatát, akkor potenciális áldás lehet, még akkor is, ha a következmények kaotikusnak és nehezen integrálhatónak tűnnek. Csak azt kell mondanunk, hogy amikor valaki felfedezi a „Nagy Elmét”, ne várjon csak szivárványokat és egyszarvúakat, mert a test minden halálos fenyegetést traumaként fog fel, és kétségtelenül ennek megfelelően fog reagálni. Ne feledje azonban, ha be kell szállni a Sötét Éjszakába, Peter Levine szavaival élve, miközben „a trauma pokol a földön, a trauma megoldása az istenek ajándéka”.
Kizáró nyilatkozat: Jogi nyilatkozat: Ezt a blogbejegyzést önkéntesek fordították és ellenőrizték. A fordításban részt vevő személyek nem képviselik a MIND Alapítványt. Ha hibákat vagy ellentmondásokat talál, vagy ha a fordításban valami nem egyértelmű, kérjük, jelezze nekünk – örömmel fogadunk minden javítást. (mail to: [email protected]) Ha szeretne segíteni többnyelvű projektünkben, kérjük, lépjen kapcsolatba velünk, hogy csatlakozhasson a MIND Blog Fordító Csoporthoz!